Tiszteletem a kedves olvasónak!


Szeretem néha nagy fába vágni a fejszémet, és a heves fiatalkori lázban úgy gondolom képes vagyok megváltani a világot. Szavakkal, gondolatokkal. 
Eme érzés nyomán "fogtam tollat" és az alább olvasható pár bekezdésben a zenéről, mint jelenségről szeretnék pár egyéni észrevételt közzétenni!


Nincs kedvem és felesleges is belemennem azokba a már jól átrágott és sablonosnak mondható elemzésekbe, amelyek a zene történetével, fejlődésével és annak távlatainak megújulásával foglalkozik. A hangjegyek elŐcsalogatása és élvezete már régóta szenvedélye a többi előlénynél kifinomultabb lelkülettel rendelkező emberiség számára. Természetesen a zene megélése minden emberben különböző szinteken mozog, hiszen jól megfigyelhetők azok a különböző csoportok, akik csupán hallgatják, akik érdeklődve figyelik és akik mániákusan belemerülnek a zenébe. S itt úgy gondolom felvetődik egy kérdés, amire kevesen kerestek választ eddig! Azon sokan töprengtek már, hogy milyen új zenei irányzatok, kombinációk jöhetnek még számításba, s azon is, hogy milyen igényeket kell kielégíteni (megrendelt művészet?!), ahhoz, hogy a zene élvezhető és (sajnos ez is szempont) eladható legyen! De azzal, hogy az emberi jellem pontosan milyen kapcsolatokat ápol a zenével, hogy ebből levonható- e szociológiai konklúzió, úgy gondolom kevesen foglalkoztak.

Csak Magyarországon létezik az a feltevés, hozzáállás, hogy nekünk, a társadalomnak kell alkalmazkodnia a politikához, a politikusokhoz. A tradicionálisan komoly  politikai hagyományokkal rendelkező országokban mindez fordítva van. Ezt csak azért írtam le, mert én úgy vélem még a zene is politikai kérdés, hiszen meghatározott kultúrpolitikai célokat igyekeznek megvalósítani az erre szakosodott minisztériumban. Tehát nem véletlen az, ha egy banda a csúcson van, de az sem, ha egy db. lemezt sem képes eladni (persze feltételezve az illető együttes zenei tehetségét). Ebben a profitorientált világban egy kis támogatás akár a siker záloga is lehet, szóval  jól látható politikai irányvonalak érvényesülnek a zenei életben (is). A politika viszont ezzel és sok más eszközzel nem csak pl. a zenét vagy az azt befogadó közeget terelgeti, transzformálja, hanem az egész társadalmat is. Teljesen más jelszavakat találunk az 50 ével ezelőtti közakaratképzésben, mint ma. Nyílvánvaló módon. Nah, de ha változik a társadalom (abba, most ne menjünk bele, hogy mi alapján és milyen irányba), akkor annak változnak az igényei is. Mert aztán nemzetünk felszínén volt már mindenféle társaság, szöges ellentétben állva egymással. 

Demokrácia van, a tömegek egyéni és egyenlő jogain alapuló pártképviseleti rendszer. A jelszó, úgy gondolom a tömeg. Ez egy olyan "mennyiségi" vagy "minőségi" jelző, amivel már sok filozófus, gondolkodó foglalkozott. A tömeg nagyjából 19.-20.-21. századi jelenség. Tehát új. Ne mondja nekem senki, hogy ezek az alapvető társadalmi változások, amelyek gyakorlatilag eltörölték az anakronisztikus értelemben vett elitista jellegű rendszereket, nincsenek kihatással a zenére. Persze, hogy van, a történelmi jelenségek állandó hatással vannak a zenére, hiszen az alkotó ihletét vagy a saját fejében kalandozó fantáziájából, vagy a körülötte lévő világból meríti. Maradva a tömeg durva és meghatározatlan fogalmánál azt a kérdést teszem fel: a "tömeg" rendelkezik- e meghatározott, egységes jellemmel, amely úgymond ösztönösen rátalál a saját magát tükröző zenére?

A zenei rajongásban is kialakulnak különböző csoportok, szimpátia, pillanatnyi vagy hosszabb távú lelki állapot alapján. Mindenki jól ismeri azokat a sztereotípiákat, amelyeket párosítani szoktak azokkal, akik pl. pop, rock, metal, goa, hip-hop, vagy komolyzenei berkekben mozognak. A hangszertechnika fejlődésével új, jól elkülöníthető stílusok jelentek meg, amelyek első ránézésre azért vannak, hogy az igényeket a lehető legteljesebb módon kielégítsék. A művészi indíttatások mindenben megtalálják a zeneiséget, hisz a hangok egyedi erővel bírnak nem csak  a morálizáló lélek, hanem a gyakorlatias elme számára is. Én viszont úgy érzem, hogy a tömegek folyamtos távolodása a valóságtól egyre inkább magával vonza azokat a felemelkedő stílusokat, amelyek megkérdőjelezhető művészi töltettel rendelkeznek. Nem akarok senki lelkébe beletaposni, hiszen az ízlésről vitázni nem lehet (ezzel az állítással viszont már igen...), de a mai zeneiség felszínén jobbra-balra úszkáló stílusszigetek már teljesen más szereppel bírnak, mint korábban. Erre a feltételezésre természetesen a relativitás útján jutottam el, hiszen nézzük csak meg a zene korábbi szerepét. A komoly és a népi zene jellege ma már ismert, mind a kettő a befogadó közösség nyelvezetében érlelődött és annak eszközeivel fejezte ki a saját maga mondanivalóját és érzésvilágát. A l' art pour l' art művészet viszont úgy gondolom hihetetlen módon szétterjedt a világban. S a zenében, vagy az amögött rejtőző szimbolikus mondanivalók egyre inkább szertefoszlanak. Nézzük csak meg, a mai ember lehetőségei hihetetlen módon kiterjedtek, ennek is köszönhető az, hogy szinte, aki él és mozog, valamilyen módon zenét "csinál"! Nem véletlenül használtam a "csinál"szót a "szerez" és "alkot" szó helyett, kifejezve ezzel személyes véleményemet is... 

Nah, de ha a zene és a vele kapcsolatos élmény degradálódik (a korábbi formulákhoz képest), az vajon minek lehet az oka? A zene embertől emberig terjed, tehát a probléma is az emberben lehet. A muzikalitás és vele minden más művészet élvezetét sokan, sok módon próbálták fokozni. Ennek ma a virágkorát eljük, hiszen mindenki ráismer azokra, akik némi alkohol, drog, stb. nélkül képtelenek felfogni és átérezni azt a zenét, amit hallanak. Felvetül a kérdés: ez akkor most egy látens bizonyíték az illető érzelmi és értelmi képességeit illetően, vagy pedig a zene nem képes betölteni azt a szerepet, amit elvárnánk tőle?! A sajátos tapasztalat és vélemény alapján megoszolhatnak a válaszlehetőségek, de én úgy gondolom, hogy mind a kettő lehet releváns, bár az utóbbi sokkal inkább az előbbinél.

Óriási a választék. Mindenki azt hallgat, amit akar, s erre büszkék is vagyunk, mint az emberiség egyik vívmányára. De ebben a fene nagy dőzsölésben érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mindez nem csupán egy megtévesztő állapot?! A művészet, a minőség (mint érzelmi, értelmi termék) különböző módon történő kifejezéséről és átadásáról szól, akkor miért vagyunk benne olyan biztosak, hogy az egy kaptafára menő projectek valóban művészi értéket képviselnek? Természetesen az ember, s főleg a tömeg végtelen hiúságánál fogva nem képes ezt a kérdést igazságosan megválaszolni, kényelmesebb beleképzelni a zenébe az értéket saját (olykor megbuherált) fantáziánkon keresztül. Orwelli világot feltételez, ha abból indulunk ki, hogy a politika ezt tudatosan tartja fenn, terjeszti tovább. A szórakozáshoz viszont mindenkinek joga van, mert lelkünk és testünk igényli azt, viszont a zene kezd egyre hálátlanabb szerepet vállalni ebben az egyre szánalmasabbá váló, emberi rítusban!

Keressétek az értéket!